19

A Tallinnból Marienthalba (Piritára) vezető út
Augusztus havának 8. napja, délelőtt

KORA REGGEL Melchior Dorn utasításának megfelelően járt el: elment a városi istállóba, megkereste Hartmannt, a lovászt, és megmondta neki, hogy a bíró úr elrendelte, adjanak neki egy lovat, hogy kilovagolhasson Marienthalba, és ha Hartmann-nak bármi kifogása lenne a dolog ellen, akkor láncra verik a piactéren.

A lovász erre azt morogta, hogy a bíró úr saját magát is föllógathatná a városháza tornyára, legalább lenne egy kis szórakozása a tallinniaknak. Végül mégis hozott egy almásderes kancát Melchiornak, azzal, hogy jámbor és nyugodt állat, jól ismeri az utat Brigittára, mert sokat járt a csikóforrási birtokon.

– Brigittára? – kérdezte Melchior, mert ezt a helységnevet soha nem hallotta.

– Úgy mondják azt – vágta rá Hartmann. – Az új kolostor miatt. Régen Marienthalnak hívták, most inkább Brigittának. Az utat keresztezi a Martini-patak, ugye, ott van egy jó itatóhely, amit ismer a ló, úgyhogy ha arrafelé húzna, hadd menjen, iszik, aztán magától visszamegy az útra. És nem érdemes nagyon megsarkantyúzni.

Melchior biztosította, hogy neki nem sietős – ami nem volt teljesen igaz –, a lovász markába nyomott két garast, egy édes cukorkát, és megígérte, hogy napnyugtára visszatér. Utazótarisznyájába tett egy üveg gyógylikőrt, egy maroknyi ruhába csavart cukorkát, ami Lodevicus testvér fosztogatása után meglehetősen nagy áldozat volt, de ki tudja, talán zarándokútja során szólásra kell még bírnia néhány szájat.

Miután a domonkosok konventjében lezajlott Ericus temetése, gondolataiba mélyedve átvezette lovát a városi sokadalmon, ki az Agyagos kapun, hálásan biccentett Szent Viktor szobrának, ami az előkapu mellett állt – jelezve ezzel az idegeneknek, hogy a város az égiek védelme alatt áll –, felkászálódott a nyeregbe, és nyugatnak vette az irányt. Az Agyagos kapu melletti vízimalom molnára a felduzzasztott tavacska partjáról kíváncsian méregette a patikust, Melchior pedig köszönésképpen intett régi barátjának. A várárok és a malom után az út háromfelé ágazott. Egyik ága a városfal és a várárok mentén nyugatnak tartott. A másik délkeletnek fordult, az agyagos tavacskák mellett elhaladva a Szent János Ispotály felé vitt, ahol a leprásokat tartották, majd át az egyik elővároson, a homokos domboknál megindult hegynek fölfelé a kőfejtők irányába, tovább pedig Viru és Tartu felé. Melchiornak azonban a keskenyebb és kanyargósabb ágat kellett választania, ami a tengerparton Marienthalba és az Apenesi-félszigetre vezetett; ezt ritkábban használták, mert a félszigeten nem volt más, mint a lovagrend kaszálói, halászfalvak és mocsaras erdők. Nemsokára azonban fontossá válhat ez az út, ha Marienthalban megépül az új, pazar kolostor, gondolta Melchior. Kocsmák és fogadók nőnek majd ki gomba módra az út mentén, a zarándokoknak pedig nagy kereszteket állítanak fel útbaigazításként. Most a Kovácsok kapuja előtti útelágazásnál csak a város régi bitófája riogatta az arra járókat, amit vesztőhelyként egyre ritkábban használtak, viszont annak jelzésére hasznos volt, hogy a városnak joga van ezen a területen a bíráskodásra és ítélethozatalra, akár halálos ítélet meghozatalára, hogy a városnak pallosjoga van. Akik ezen az úton érkeztek a városba, rögtön látták, hogy Szent Viktor védelmezi a várost, és minden gonosztevő elnyeri méltó büntetését.

Nem sokkal az Ökörfej folyó hídja előtt, ahol az Istenanya szobra állt, és ahol rendszerint koldusok csapata tanyázott, még egy ág tért le a kőbányák felé, onnantól pedig mély keréknyomok szántották végig az utat. A magas, sziklás tengerpartról erre szállították a mészkövet a városba, vagy a városon túlra, a kötél-hegyi mészégetőkhöz, néhány hosszú kocsit látott is Melchior feltűnni a messzeségben. Kancájával átlovagolt a hídon, ahonnan az út az alacsonyan fekvő tengerpartot mentén a kaszálókra és a svédek által lakott halászfalvakba vitt.

Szélcsendes, felhős volt az idő, Melchior mélyen beszívta a friss tengeri levegőt, és kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. Nem volt valami nagy lovas, de az út sem volt túl hosszú. És muszáj volt gondolkodnia. A reggel a domonkosoknál és Adelbertus koporsójának felnyitása… Hinricus szavai a sírnál: „Adelbertus még mindig ott van, az Unterrainer-házban” nehezen körülírható rémülettel töltötték el. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy körbe-körbe jár, ezért nem jut el a rejtély megoldásához, mely egyébként pofonegyszerű, és melyhez a kapaszkodók a rendelkezésére állnak – csakhogy sikerült belekeverednie valami nagyon veszélyes ügybe. Rossz labirintusban tévelyeg, félnie és menekülnie kellene. Feltette magának a kérdést, árthatnak-e az élőknek a síron túli erők. Eddigi élete során úgy látta, hogy embernek csak ember képes ártani, és ha gyűlölet fűti, akkor nagyon fájdalmas sebeket tud ejteni a másikon. ahogy az egykor régen az Unterrainer-házban is történt. Valóban olyan régen volt mindez? Adelbertus halála óta hetven esztendő telt el. És Cristian Unterrainer még élhetett Melchior születésekor. Nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy Unterrainer állítólag megkorbácsolta a feleségét, és hogy az ismeretlen csavargó holttestén is korbácsnyomokat fedezett fel, valamint hogy Unterrainer kasztrálta Adelbertust, ahogy azzal a szegény szerencsétlennel is tették, akit a háza előtt meggyilkoltak. És mintha Szent Kozma is azt suttogta volna a fülébe, hogy rossz nyomon jár.

A földi ösvény azonban helyes volt, nem kellett félnie attól, hogy eltéved, jól ismerte ezt az utat. Csendesen lovagolt végig a tengerparton, míg az út el nem kezdett a Deresrét legelőiről a parti magaslatra emelkedni. Délkeleten látszottak a kőfejtő meredélyei, háta mögött elmaradtak Tallinn gyönyörű tornyai, a tenger felől pedig nyugodt csobbanásokkal mosta a hullám a kavicsos partot. Marienthal felől fával megrakott szekerek jöttek szembe vele, és amíg elhaladtak mellette, lovát lassan léptette az út szélén. Távolabb a tengeren felsejlett Wulvesoo szigete, ahol a városvezetés fát vágatott, és szénát kaszáltatott, ám amely a tengeri rablóknak is kiváló kémlelő- és rejtekhelyet nyújtott évszázadok óta. A keleti tengeri út Wulves00 szigete és a part közti szoroson át vezetett, máskülönben könnyen fennakadt volna a hajó a sziget körüli zátonyok valamelyikén vagy a nargensgrundi sekély részen, ami így is minden évben foglyul ejtett néhány hajót. A megfelelő vízi út olyannyira fontos volt, hogy a városvezetés minden tavasszal megjelölte néhány a hordóval, amit horgonnyal a vízfenékre erősítettek. De a tengeri haramiák is jól ismerték ezt az utat, és Wulves00 közelében vertek tanyát, onnan lestek áldozataikra. Különösen könnyű prédának bizonyultak a sziget viharkikötőjében menedéket kereső hajók. Igaz, az utóbbi néhány évben nem láttak rablókat Tallinn közelében, a város hadicsónakokat telepített Wulves00ra, és megtisztította a környéket a banditáktól.

Az egyenes út ezután a magas partszegélyen haladt tovább, Melchior szeme előtt feltárult a szép, sötét marienthali erdősáv. A kőfejtők egyre inkább elmaradtak mögötte, a levegő felmelegedett, a nap kibukkant a felhők mögül, és enyhe szellő kélt a tenger felől. Melchior lassan elérte a város fennhatósága alá tartozó terület határát, ahonnan a lovagrend birtokai kezdődtek. A Tallinn körüli határvonalat több helyen is kövek és keresztek jelezték az utak találkozásainál, legutoljára múlt nyáron merészkedett ilyen messzire a határlovaglás alkalmával. Ki más is ajánlotta volna Melchiort, mint Wentzel Dorn, hogy köztiszteletben álló polgárként mások mellett ő is képviselje a várost. Aznap már kora reggel rázendítettek a csinnadrattára a városi zenészek, hogy kiverjék az álmot a tallinniak szeméből, felvonulási gyülekezőt fújva a piactéren. Voltak ott esküdtek, katonák, toronyparancsnokok, céhtagok, városi tisztségviselők és sokan mások. Nagy dalolás kíséretében már reggel kiürült a domonkosok által felajánlott söröshordó, majd a tömeg biztató kurjongatása közepette ők kilovagoltak a város határába. Nyomukban koldusok és csavargók tántorogtak, a kereskedők és az esküdtek pénzt szórtak, a város birtokain étellel-itallal kínálták őket, a fúvósok pedig addig folytatták a fülsiketítő zenebonát, míg néhányan közülük pityókásan bele nem fordultak az árokba. Ők azonban lassan kilovagoltak a határkövekhez, mindegyiküket hangos kiáltásokkal üdvözölték, leengedték előttük a zászlót, a katonák pedig kardjukkal megérintették a határköveket, esküként, hogy a város fegyverrel is megvédelmezi határait. Melchior abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a város tanúja lehetett, felültették az egyik határkőre, tréfából kapott néhány botütést – amire aztán bőséges lakoma és még több sör következett –, hogy jól eszébe vésse, hol húzódik a város határa, és ha úgy adódik, védelmére siessen. A domonkosok még a Szent Rókus fejereklyéjét is kölcsönadták erre az alkalomra, melynél a polgárok megesküdtek, hogy amíg erejükből telik, ajkukon a szentek nevével készen állnak a város határainak megvédelmezésére minden ellenséggel szemben. Vidám nap volt ez, mégis mindenkit emlékeztetett arra, hogy szabad városi levegőt szívnak, és nincs a világon olyan szabadság, ami csak úgy, az Úr kegyelméből adatott, a szabadságnak mindig ára van.

Melchiornak ekkor eszébe ötlöttek szomszédja, Mertin Tweffell egykori szavai: „Tallinn-nak nem parancsolhat és nem tilthat meg senki semmit, Tallinn város saját kegyelméből és saját magáért.”

Néhány parasztot és városi szolgát leszámítva az út most néptelen volt. Melchior épp arra gondolt, hogy óvatosan egy kicsit gyorsabb tempóra ösztökélhetné a kancáját, mikor közeledő lovascsapat bukkant föl a messzeségben. Melchior már távolról látta, hogy magas rangú urakról van szó, úgy tízen lehetnek, és idejekorán az út szélére irányította a lovát. Mikor a lovascsapat közelebb ért, néhányukat fölismerte. Volt köztük pár lovagrendi vazallus, többek között az utcájabeli háztulajdonos, Kordt von Greyssenhagen lovag, Hinrich Huxer, a dómhegyi kereskedő és a tallinni püspök testőrségének parancsnoka, Gulde, valamint apródjaik.

Ügetés közben ügyet sem vetettek Melchiorra, aki az előkelő urak láttán mégis meghajolt a nyergében. Csak amikor a lovasok nagy porfelhőt verve már elhaladtak a patikus mellett, fékezte meg vezetőjük hirtelen a lovát, és fordult vissza. Intett a többieknek, hogy azok menjenek csak nélküle tovább, és visszalovagolt Melchiorhoz. Sajátságos, piros fejfedője folytán el sem lehetett téveszteni, természetesen Jackewolde ura, von Greyssenhagen lovag volt, a kolostor egyik új pártfogója, és a rossz nyelvek szerint az, akinek csónakjai a wulves00i viharkikötőben hajókra lestek.

Melchior csak közvetve ismerte, ám a lovag most büszke paripáján – aki mindenképpen a többiekkel akart továbbügetni – odajött hozzá. A ló fújtatott és toporzékolt, mikor von Greyssenhagen megrántotta a zabláját, és Melchior kancája elé vezette.

– Hó! – kiáltotta a lovag. – Wakenstede patikus a Kerekeskút utcából!

Melchior meghajolt.

– Személyesen, méltóságos lovag úr.

Von Greyssenhagen lova sehogy sem akart megmaradni egy helyben, lovasa azonban a patikust mustrálta, miközben rángatta a gyeplőt.

– Jól hallottam, hogy lidércre vadászol? – kérdezte a lovag váratlanul. – Arra, amelyik állítólag az én szomszédságomban garázdálkodik?

– A lovag úrnak kiválóak a hírforrásai – felelte Melchior. Valójában nem volt itt semmi feladvány. Amiről tudott Dorn, arról tudott az egész városháza, és ha a városházán tudták, akkor nem maradt titok egyetlen fontosabb személy előtt sem a városban.

– Egyik nap mesélhetnél róla – mondta a lovag. – Szeretem a kísértethistóriákat.

– A legnagyobb örömmel – ígérte meg készségesen Melchior. – De melyik kísértetről szeretne a lovag úr hallani, a szerzeteséről vagy a bűnös nőszemélyéről?

Von Greyssenhagen nem számított ilyen kérdésre.

– Szerzeteséről? – kérdezett vissza. – Szerzetesről nem hallottam. Én csak a nőről és a gyermekéről tudok.

Melchior egyszerre gombócot érzett a torkában.

– Annak a nőnek volt gyermeke? – kérdezte óvatosan. – A lovag úr úgy érti, hogy Unterrainer feleségének gyermeke volt?

Von Greyssenhagen próbálta megfékezni a lovát, és így kiáltott:

– Hát honnan az ördögből kéne azt nekem tudnom, úgy beszélik, hogy Unterrainer élve eltemette a feleségét a gyermekével a hasában. Vagy kivágta belőle a gyermeket, mielőtt az asszonyt halálra korbácsolta, és most mindkettejük lelke ott jajgat. Hiszen épp ezt kérdeztem tőled.

– Erre most nem tudok mit felelni – szólt Melchior.

– Akkor várlak szerdán, amikor a városban leszek – kiáltotta a lovag. – A Nagy Céhben. El ne felejtsd, hogy meghívtalak! – Erre sarkantyúját csődöre oldalába mélyesztette, és elvágtatott a többiek után.

Melchiornak fogalma sem volt, mi történhet jövő szerdán a Nagy Céhben, de úgy döntött, hogy ha egyszer meghívást kapott, akkor erről értesítenie kell a céhmestert. Ám hogy Ermegundét terhesen kínozták volna halálra… erre a gondolatra reszketés fogta el. Tovább léptette a kancát, és elgondolkozott Greyssenhagenről és a marienthali kolostorról. Az igazat megvallva gondolatai rögtön Szent Brigittára terelődtek, akinek halála Melchior születése előtt vagy öt esztendővel történhetett.

Attól fogva, hogy Melchior apjával letelepedett Tallinnban, tehát gyerekkora óta hallott a helyi svédektől Szent Brigittáról. Svéd származásúak sokan éltek Tallinn környékén, a püspök folyamatosan hívta őket, olykor még össze is csaptak a partvidék észt lakosságával, fegyverként botot és vasvillát használva. Különösen gyakoriak voltak az összetűzések az Apenese-félszigeten, ahol a svédek, a lovagrend hűbéresei, a város, a tallinni püspök és a távolabbi észt falvak folyamatosan viszálykodtak a területekért, Keterlyn szerint terméketlen parlagföldekért, melyeket több száz éve használták közösen. Svéd származásúak mindenesetre sokan éltek arrafelé, és már régóta lehetett hallani tőlük egy svéd nemesi származású hölgyről, akinek a Szent Szűz és az Úr Krisztus rendszeresen megjelent. Brigitta Rómában halt meg, ahol csodákat tett, és gyógyította a szegényeket, a pápát visszahívta Rómába, majd onnan elzarándokolt a Szentföldre. Brigitta látomásai szolgáltattak alapot a svédországi vadstenai kolostor alapítására, melynek építését a lívföldi svédek is egyre határozottabban követelték.

És a lovagrend nagymestere, Konrad von Jungingen volt az, aki nem sokkal azelőtt, hogy mártírhalált halt, maga követelte a tallinni városvezetéstől, hogy építtessék egy új kolostor a város és a lovagrend területeinek határán, a csodaszép Marinethal-völgyben. Már jó tíz éve ment a huzavona a kolostoralapítással kapcsolatban – egyfelől a lovagrend lobogtatta a Rómából kapott engedélyt, és próbált befolyást gyakorolni a Svéd Királyság döntésére, másfelől a tallinni városvezetés hivatkozott a városi jogra és a város kiváltságaira. A város és a domonkosok kezdetben makacsul ellenezték, hogy Tallinn közelében még egy kolostor létesüljön, mely a lelkek megmentésén fáradozik, és alamizsnát gyűjt. Tallinn nagyszerűen elboldogult két kolostorral… Valójában ennek hátterében a Tallinn és a Dómhegy közti folyamatos hatalmi viszály állt. A lovagrendnek tetszett az a gondolat, hogy egy nagy, erős és gazdag kolostor épüljön Tallinn határán, mely kezdetben csak zarándokokat és vidékieket vonzana, később azonban olyan központtá nőhetné ki magát, ami csökkentené a város kolostorainak, templomainak és papságának jelentőségét. Marienthalnak kiváló kikötője volt, körülötte erdők, falvak és szántóföldek, sőt folyótorkolat is – miért ne alakulhatna ott ki egy újabb város a jövőben?

Annál is inkább, mert ez az új kolostor olyan hatalmas lehet, amekkorát csak szeretnének, a legnagyobb egész Lívföldön, akkora templommal, amit látni lehet messze a tengerről és a környező vidékekről.

Melchior jól emlékezett a városházán és a céhházakban folyó indulatos vitákra, emlékezett a betört orrokra és a gyűlölködő szavakra. Ez nem más, mint a város kiváltságainak megtépázása… a lovagrend térdre akarja kényszeríteni Tallinnt, hogy aztán egy új várost alapítson körülötte. a svéd rablófajzatok összeesküdtek Tallinn ellen… a kolostor elcsábítja a kézműveseket, a kereskedőket és a kocsmákat, így pedig Tallinn városa végül kihal… A domonkosok féltették méltóságukat és jelentőségüket, de nyíltan nem mertek szembeszállni a lovagrenddel. A városvezetés attól tartott, hogy a lovagrend majd átviszi a tengeri kereskedelmet a marienthali torkolatba, és a tallinni kereskedők felcsaphatnak kecskepásztornak. A sopánkodók tábora népes volt. Ám akadtak olyan városi polgárok is, akiknek volt bátorságuk fennhangon hirdetni, hogy az új kolostorral Tallinn csak nyerhet, jelentőségét ez tovább növelheti, és van olyan gazdag, hogy három kolostorra is szüksége legyen. Egy ekkora kolostor építése azt jelenti, hogy számtalan kőtörő, kőműves, ács és építőmester kap munkát, és amíg a klastrom épül, az ezzel járó szervezés és kereskedelem Tallinnon keresztül zajlik. Ha a város ki akar ebből maradni, akkor csak veszíthet.

Szent Brigitta szabályzata alapján szükség volt három férfira, akik a kolostoralapítást kérelmezik, ők pedig mindhárman dómhegyi kereskedők voltak, név szerint Henric Schwalberg, Gerlach Kruse és Hinric Huxer. Rajtuk kívül volt még kilenc városi polgár, kalmár és vazallus, az egyik leghangosabb közülük Laurentz Bruys. Vagyonuk javát föl kellett ajánlaniuk a kolostor alapítására, így is tettek. Néhányuk a kolostoralapítás érdekében elment Rómába, sőt a konstanzi zsinatra is. Míg Róma, a lovagrend és a város között ment a huzavona, megkezdődött az első épületek felállítása, ennek pedig már több mint tíz esztendeje. Akkor érkezett Svédországból az első építőmester és az új kolostor apátnője, aki megismertette a városlakókkal a Szent Brigitta-rend szabályzatát. Két éve a lovagrend nagymestere szigorú utasításának – és a bürgermeistereknek küldött ajándékoknak – köszönhetően a városvezetés végre engedélyt adott, hogy a városi kőfejtőkből követ vigyenek a kolostorépítéshez. De az akadékoskodók és az ellenlábasok nem tűntek el, a viszály bizonyára mindaddig el fog húzódni, míg minden ki nem alakul, és a város hozzá nem szokik a kolostorhoz. Ekkorra viszont már több tallinni pallér is munkába állt Marienthalban, Brigittán megépült a kápolna, az első fatemplom, az apátnő és az építők lakóhelye, néhány kisegítő épület és a zarándokok szállása. Igen, zarándokok már azóta jönnek Marienthalba, hogy az apátnő az ereklyékkel megérkezett Svédországból. Szent Brigitta megsegíti a hozzá fohászkodó nyavalyatörősöket, a süketeket és némákat.

Melchior a hirwenoye-i hídon lépte át a városhatárt, átlovagolt egy kisebb erdős részen, majd megállt. Több mint egy esztendeje járt erre utoljára, azóta pedig sokat haladt az építkezés. A tenger és az út közti ritkás erdősáv megmaradt, délkeleten azonban egy magaslat, melyet keletről és délről folyó szegélyezett, az új kolostor területe volt. Fakerítés vette körbe, azon belül néhány kőház és egy kisebb kápolna állt, egy másik, hatszögletű kápolna közvetlenül a kapunál és több apró faépület… Ám ahogy Melchior lovával közelebb ért, döbbenten fedezte fel a rengeteg földbe vert cölöpöt és az alapokat jelző köveket. Már ásták és rakták az alapokat. Szédületesen hatalmasnak tűnt az épülő kolostor. És ha az ember belegondol, mekkora emellett a prédikáló testvérek városfalak közé szorított konventje…

Az építési területen nem sokan dolgoztak, mert a nyárra tervezett munkálatok jó részével már elkészültek. Melchior keresett valamit, amihez kiköthetné lovát, míg egy szolgaféle oda nem szaladt hozzá, hogy a kancát egy árnyékos helyre vezesse, ahonnan kötőféken le lehetett vinni az állatot a folyóra inni. És ahogy megemlítette Laurentz Bruys nevét, egy kőművessegéd rögtön megmutatta neki Bruys imaházát, ami a folyókanyar közelében feküdt, ahonnét gázló vezetett az erdőbe. És azt is megtudta, hogy ott van Bruys szolgája, Mathyes. Melchior átsétált azon a területen, ahová a templomnak kell majd épülnie, és ahol ekkor még csak a Brigitta-kápolna állt. Útja távolabb vitt az építési területtől, egészen a folyókanyarig, ahol rönkházak álltak. Értesülései szerint a kolostor alapítói közül többen is ideiglenes szállást létesítettek itt maguknak a munkálatok idejére, Bruys úr és még néhányan azonban saját imaházat is építtettek.

Az imaház egyszerű négyszögletes épület volt a kolostori telek szélén, árnyas helyen, egyik fala bozótossal volt határos. Melchior halkan bekopogott az ajtón, amit az öreg, ősz Mathyes ki is nyitott.